Quincy Jones varázslatos pillanata

Alig egy hónappal ezelőtt, 91 éves korában hunyt el Quincy Delight Jones, a 20. század egyik kiemelkedő zenésze, komponistája, zenei producere, televíziós személyisége. Számos Grammy- és Emmy-díjat nyert; slágereit a fél világ dúdolta; Michael Jackson korszakos Thriller-albumának producere, illetve a We Are the World producere és karmestere volt; több mint 40 film zenéjét szerezte és mellesleg világsztárokkal (a teljesség nélkül: Ray Charles, Dizzie Gillespie, Miles Davis, Frank Sinatra, Paul Simon) muzsikált együtt. Azt mondják, aki ilyen sikeres életet tud maga mögött, igencsak szerencsés ember. De vajon mi volt a titka? Milyen sajátos életstratégiát alkalmazott a munkájában, mi több, a mindennapokban?

Andy Nairn brit stratégiai tervező A szerencse stratégiája című könyve érdekfeszítő és tanulságos történeteken keresztül taglalja a márkaépítés és a szerencse sajátos viszonyát. Egyik fejezete például épp Quincy Jones személyét és pályafutását megidézve illusztrálja a szerencse szerepét és jelentőségét az alkotói folyamatokban, amit aztán okosan összeszikráztat a reklámkészítés rugalmatlan világával – mindannyiunk okulására.

Jelen írásunk a Reklámtörténet gondozásában megjelent kötet néhány passzusát idézi. Mi ezzel tisztelgünk a nagy „Q” emléke előtt. Mellesleg diszkréten arra biztatunk: olvasd el Andy könyvét! Mármint: ha a szerencse is úgy hozza.

Quincy Delight Jones Jr. (1933–2024) (Forrás: wikipedia)

Akár külön könyvet is szentelhetnénk a chicagói születésű mester életének. Virtuozitása mindenben – dal- és zeneszerzés, előadó-művészet, színpadkép – látványosan megmutatkozott. Olyan világhírű muzsikusokkal dolgozott együtt, mint Frank Sinatra („Elröpített egy másik bolygóra”), Aretha Franklin („Feje tetejére állította Amerikát”), vagy például a Beatles („A világ legpocsékabb zenészei”). Annyi nagyszerű ember keresztezte útját, hogy gyakran hasonlították őt Forrest Gumphoz.

Ugyanakkor egész munkásságát végigkísérte, hogy mindig képes volt helyet szorítani a váratlanul felbukkanó, csodás pillanatoknak. Sokat idézett gondolata így hangzik:

„Adj az Úrnak 20-30% esélyt, hogy besétáljon az ajtón. Mert akkor megtörténhet a varázslat.”

Érdekes, hogy Quincy esetében ez nem csupán passzív reménykedés, hogy valami jó fog történni – hanem egy nagyon is tudatos, a szerencsére is építő életvezetési stratégia volt.

„Q” valójában rendkívül szigorúan ragaszkodott elveihez: elképesztő zeneelméleti tudással rendelkezett, és megvetette azokat, akik nem tartották be a dallamvezetés, az összhangzattan és a hangszerelés alapszabályait. Ám azt is tudta, mikor kell elengedni a tudományt, és hagyni, hogy a művészet vegye át az irányítást. És mivel nem bízott semmit a véletlenre, ez a fajta tudatosság irányította alkotói folyamatát is.

Ezen munkamódszernek köszönhetjük egyik legnagyobb mesterművét, amit 1982-ben producerként, Michael Jacksonnal közösen hozott létre: a Thriller című nagylemezt. 66 millió eladott példányával ez minden idők legsikeresebb albuma. És ne feledjük: Jones személyéhez kötik a videóklip mint popműfaj feltalálását, mi több, a faji megkü-lönböztetés felszámolását az amerikai zeneiparban. A Jackson-lemezt elképesztő tempóban alkották meg (a túlterheléstől egyik erősítőjük kigyulladt a stúdióban), a felvétel készítése során pedig újra és újra el-kalandoztak a kijelölt zenei irányvonaltól.

Vegyük az album címadó dalát. A Thriller eredetileg egy könnyedebb nótaként indult Starlight [Csillagfény] címmel. De ahogy a dalszerző, Rod Temperton kissé jobban megismerte Jacksont, megtudta róla, hogy rajong a horrorfilmekért, ezért baljósabb hangulatot adott a számnak. Aztán Jones bedobta, hogy a felesége ismeri Vincent Price-t, a horrorfilmek népszerű színészét, akit végül felkértek a mára ikonikussá vált monológ felmondására. Ez két olyan szerencsés fordulat, ami nem történt volna meg, ha a csapat mereven ragaszkodik az eredeti forgatókönyvhöz.

A Billie Jean című sláger születését hasonló varázslatos pillanatok kísérték. Jones szakmailag úgy érezte, hogy az intro túl hosszúra sikeredett – de Jacksonnak tetszett a rész, meg akarta tartani. Nem igazán tudta megmagyarázni, szimplán csak úgy érezte, táncolnia kell rá. Így hát Jones biztosított neki egy kis mozgásteret (szó szerint).

„Ha Michael Jackson azt mondja, erre neki táncolhatnékja támad, hát, akkor nincs mit csinálni, befogjuk a pofánkat.”

Igazság szerint a Beat It című dalnak sem kellett volna megszületnie. Nem szerepelt az albumra szánt számok között. A zenészek már kilenc remek nótát rögzítettek, és mindenki végtelenül elégedett volt a felvett anyaggal.

Jackson viszont szerette volna megcsinálni első rockdalát; így Jones kikukázta az egyik számot az új szerzemény kedvéért. Ezután beszervezte Eddie Van Halent, hogy egy teljesen valószínűtlen gitárjátékkal járul-jon hozzá a dalhoz. Jones ötször hívta fel a rockert, hogy meggyőzze a feladat komolyságáról; Halen végül azért vállalta el, mert Q teljes kreatív szabadságot ígért neki:

„Nem fogom megmondani, mit játssz. Azért vagy itt, mert a te tudásodra van szükség.”

Jones ismét hagyott egy kis helyet az Úrnak, hogy csodát műveljen.

Eddie Van Halen tudja, mit játsszon, ha hagyják. (Forrás: wikipedia)

Ezzel szemben a mai, modern reklámcsinálás gyakorlatában mintha lelakatolnánk az ajtót az Úr előtt. Ha az ötleteket már egyszer eladtuk, nehéz menet közben módosítani rajtuk. A forgatókönyvek és a reklámzenék idő előtt lefixálódnak, a rendezőktől pedig azt várjuk, hogy forgassák le szépen a papírra vetett filmötletet, és lehetőleg ne tegyék hozzá a saját gondolataikat.

A végén pedig jönnek a kutatók, nekik aztán rengeteg időt adunk a kutatásra, jóval többet, mint amennyit az alkotók kaptak az alkotásra. Mindent a rideg logika vezérel, varázslatnak nincs helye: megbeszélésről megbeszélésre rágjuk át, hogy mi fog egy-egy forgatáson történni, hogy mindenki képben legyen, és kizárólag az történhessen, amit előzetesen megbeszéltünk. Ennek nyilván az a lényege, hogy ne érjenek senkit kellemetlen meglepetések.

Igaz, ezzel a szerencse lehetőségét is kizárjuk az alkotói folyamatból.

Szóval, ha csupán egynyári slágert szeretnénk, semmi gond, kövessük az aprólékos, minden részletre kiterjedő tervezés módszerét. Ha viszont egy igazi Thrillerre vágyunk, nos, akkor

hagyjunk több teret a táncnak, adjunk hozzá némi borzongást, és az egészet bolondítsuk meg egy karcos gitárszólóval.

És íme a könyv – a Reklámtörténet Könyvek sorozat legújabb, immáron 9.(!) darabja –, amiből idéztünk:

Andy Nairn: A szerencse stratégiája // 40 jó tanács, hogyan szegődhet mellénk a szerencse a márkaépítésben

(Reklámtörténet, 2024, Budapest)